Két közelgő, lázadó filmmel a 18 éves Emma Roberts búcsút int hollywood-i gyerekkorának, és üdvözli a csillogást.

Csupán tizennyolc évesen, Emma Roberts már elég sok mindent elért: karrierjét saját sorozatában, az Unfabulous-ben kezdte, aztán lassan átváltott a filmekre a családbarát Nancy Drew-val és a Kutyaszállóval. A színésznő most két, a Sundance filmfesztiválon bemutatott független filmben szerepel, a Lymelife-ban és a The Winning Season-ben, és a tinivígjáték Wild Child főszereplője. De, maga Emma szerint, még mindig van néhány dolog a teendői listáját, ami nem valósult meg.

„Emlékszem, amikor tizenkét éves voltam,” mondja, nem sokkal azután, hogy egy szedán kitette egy Beverly Hills-i szálloda étterménél, „azt gondoltam ’Alig várom, hogy 16 legyek, mert akkor lesz autóm, jogsim, egy klassz pasim, és melleim. Most 18 éves vagyok” mondja nevetve ”és egyikkel sem rendelkezem. Egyikkel sem! Ez volt a 12 éves énem kívánságlistája, és egyiket se teljesítettem.”

Az első kettő kívánság kudarca legalább ráfogható a sikereire. „Előbb kaptam meg a tanulói engedélyt, mint bárki más az ismerőseim közül” magyarázza Emma, „de akkor elutaztam Londonba egy egész nyárra filmet forgatni, úgyhogy nem tudtam vizsgázni, amíg haza nem értem.” (Amikor is, meséli, elszúrta az egészet, részben azért, mert nem tudta hol van a fűtésgomb – „Viccelni próbáltam, hogy ’LA-ben vagyunk, nincs szükségünk fűtésre’ de a pasi nem találta viccesnek” -, részben pedig azért, mert nem gondolta, hogy „meg kell állni a pirosnál mielőtt jobbra fordulsz.”)  Szerencsére, Emma úgy érzi, hogy az említett film, amiben egy „tipikus elkényeztetett malibu-i lányt” játszik, „akit egy angol bentlakásos iskolába küldenek” megérte vezetői kudarcát. „Mindig is akartam valami olyasmit csinálni, mint a Spinédzserek vagy a Bajos csajok. Ezek időtlenek, de úgy gondoltam szükség van egy újra ebben a stílusban.”

Emma úgy gondolta, eljött az ideje, hogy kicsit komolyodjanak a szerepei, és azt mondja, hogy a Lymelife lehetőséget ad neki, hogy egy új közönségnek is bizonyítson. A film, ami, mint Emma mondja, „olyan, mint az Amerikai szépség és a Jégvihar találkozása” két tragikusan összefüggő család történetét meséli el, és az ő ábrázolása egy „olyan lánynak, aki nem igazán tudja, mit is akar” az egyszerre kedves, és igazán megható. „Néhány ember rám néz, és azt gondolja, ő csak Julia Roberts unokahuga. Úgyhogy akartam valami kisebbet és lázadóbbat csinálni, valamit, amivel megmutathatom, hogy tényleg színésznő vagyok.” Először említi meg az interjú során híres nagynénjét, és elmondja, hogy általában gyorsan lekezeli az összehasonlítgatásokat: „Nem versenyezek vele, kérem, ő az egyik legnagyobb filmsztár a világon! Azt csinálom, amit imádok, és jól szórakozom. Ennyi.”

És igaz, nagyon jó időtöltésnek hangzik a színészet: miközben a The Winning Season-re készült, ahol egy „beilleszkedni képtelen edzővel megáldott lány kosárlabdacsapat” egyik tagját alakítja, Emma és kollégái megtanulták, hogy kell játszani a játékot. „Kemény volt,” ismeri be. „Az emberek igazán agresszívekké válnak. De szerintem végülis jól sikerült.” (Korai jelentések a filmfesztivál közönségétől egyetértenek: a film jogait megvette a Lionsgate, és valamikor idén majd a mozikba is kerül.) És amíg Emma és a szereplőgárda – ami 16-23 éves lányokat foglalt magában – szállodákban laktak a Vadócka forgatása alatt, „egyik szobából a másikba futkorásztunk”.  A színésznő óvatosságra int a kollégákkal randizás terén, még ha ez nyilvánvaló megoldás is lehetne régi listája harmadik pontjának hiányosságainak betöltésére (a barát). „Nagyszerű, amikor forgattok” ismeri be. „De egy évvel később, amikor promótálni kell, és nem vagytok beszélő viszonyban, az egy kicsit kellemetlen.” (Nem akarja megnevezni exét, de a Wild Child-beli szerelmi érdeklődés tárgya, Alex Pettyfer a fő gyanúsított.)

Természetesen, Emma hírneve megengedi, hogy, mégha csak viccelődve is, néhány vonzó új jelölt után nézzen. „Zenészekre vadászom” jegyzi meg. (De nem a Jonas fivérekre, akiket „kicsit megromlott”-nak tart, gondolva ezzel arra, hogy sok kolléganőjének udvaroltak. „Szerelmes voltam Nick-be, de eléggé belement a hollywood-i dolgokba, és nem tudom, hogy ez tetszik e,” mondja.) És rengeteg közelgő premier megadja neki az esélyt, hogy igazán elragadó legyen, amit imád. „Szeretek kiöltözni,” mondja. „Imádom a Chloé-t, a Graham&Spencer-t, a Row-t, és kedvelem a Herve Leger-szerű stílusokat.”

Emma annyira nagy divatrajongó, hogy arról álmodik, egyszer saját kollekcióját tervezheti majd. De tekintettel arra, hogy nemrég lett megválasztva a Neutrogena új arcának, és reméli, hogy ősztől egy New York-i egyetemen tanulhat majd irodalmat és fényképészetet, nem igazán világos, hogy tudná ezt beilleszteni programjába. De ez az egyik legjobb dolog Emmával kapcsoltban: mindig örömmel bővíti az amúgy is hosszú teendők-listáját. „Szeretnék rendezni” jelenti be. „és jó lenne egy olyasmi szerep, mint Kate Hudson-é a Majdnem híres-ben.” Még valami? „Van ez az őrült tervem, hogy alapítsa egy csajbandát, mint amilyen a Spice Girls, és egy zenei forradalmat kezdjek, „ mondja mosolyogva. „Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amivel foglalkoznom kell majd a szabadidőmben.”

A Teen Vogue április száma a cikk teljesebb, hosszabb változatával március 10-én az újságárusoknál.